Egy demokrácia egészségének legmeghatározóbb fokmérője az, hogy hogyan bánik az állam a tőle független, kritikus szervezetekkel.

A Central European University (CEU) elüldözése és a civil szervezeteket célzó, úgynevezett „átláthatósági” vagy „szuverenitásvédelmi” törvények bevezetése nem csupán két, egymástól elszigetelt történés, sokkal inkább ugyanannak a politikai színdarabnak a két felvonását, egy gondosan kidolgozott és megismételt forgatókönyv alkalmazását láthatjuk. Ez a stratégia arra irányul, hogy szisztematikusan lebontsa és megfossza a jogaitól és a legitimitásától mindazokat az autonóm szervezeteket – legyenek azok tudományosak vagy civilek –, amelyek a kormányzati narratívával szemben egy kritikus alternatívát képviselnek. A módszer, az indoklás és a következmények feltárása egy következetes, a hatalom központosítását célzó mintázatot rajzol ki.

A forgatókönyv első lépése minden esetben a célpont azonosítása: egy olyan független intézményé, amely ideológiai értelemben fenyegetést jelenthet. A CEU a liberális, globális nyitottságra épülő tudományos gondolkodás fellegvára volt, amelyet a kormányzat gyorsan összekötött a politikai ellenfelének tekintett Soros György személyével. Hasonlóképpen, a civil szervezetek – különösen a jogvédő, oknyomozó és környezetvédelmi csoportok – a hatalom ellenőrzésének fontos bástyái, amelyek feltárják a visszásságokat és számonkérik a mindenkori kormányt. A közös nevező a függetlenség, amely lehetővé teszi számukra, hogy a kormányzati akarattól független álláspontot képviseljenek.

Miután a célpontot kijelölték, következik a „testre szabott” törvényalkotás. A „Lex CEU” néven elhíresült jogszabály a felszínen minden külföldi egyetemre vonatkozó, semleges szabályozásnak tűnt, a valóságban azonban olyan specifikus feltételeket (például anyaországi kampusz fenntartása) tartalmazott, amelyek szinte kizárólag a CEU helyzetét tették tarthatatlanná. Hasonlóképpen, az átláthatósági és szuverenitásvédelmi törvények a „külföldi befolyásolás” elleni fellépés általános elvét hirdetik, miközben a jogszabály egyértelműen a kritikus civil szervezetekre és médiumokra irányult. Ez a személyre szabott jogalkotás művészete, amellyel a hatalom a jogállami normák látszatát fenntartva éri el a politikai céljait.

A következmények szintén kísértetiesen hasonlóak. A legnyilvánvalóbb a kézzelfogható kár: a CEU esetében egy világszínvonalú egyetem és a vele járó szellemi tőke elvesztése; a civil szféra esetében pedig a működés ellehetetlenítése, az adminisztratív és pénzügyi zaklatás. Ennél azonban talán súlyosabb a „dermesztő hatás” (chilling effect). Ezek a látványos akciók figyelmeztető lövést adnak le a teljes független szféra felé, öncenzúrára és a kritikus megnyilvánulásoktól való tartózkodásra ösztönözve másokat. Az elkerülhetetlen következmény a nemzetközi elítélés és az Európai Unióval való jogi konfliktus, amelyet azonban a kormányzat előre kalkulált költségként kezel. Mivel tudjuk, hogy mire a lassú európai jogi malmok őrölnek, a politikai cél – a szervezetek megbélyegzése és ellehetetlenítése – már megvalósul.

A CEU-ügy és az átláthatósági törvények közötti párhuzam tehát nem véletlen. A CEU esete egyfajta főpróba volt, egy sablon, amelynek sikeressége megmutatta, hogy a mesterterv működik. Az utána következő, civil szférát célzó törvények már ennek a bevált stratégiának a rutinos alkalmazásai. Mindkét eset ugyanarra a végkövetkeztetésre vezet, jogi köntösbe bújtatott politikai logika érvényesülésére, amely a hatalom centralizálása érdekében szisztematikusan leépíti a fékek és ellensúlyok rendszerét, szűkíti a párbeszéd és a független gondolat terét.