A közvetlen elnökválasztás két erős elnököt állítana egymással szembe.

Az Egyenes Beszéd interjúmban, az idő rövidsége miatt, nem tudtam kifejteni a témát részletesen és kellő szemléletességgel. Nos, bele is vágok a közepébe. Mindenekelőtt leszögezném, hogy nem tartom se jó, se rossz dolognak a közvetlen elnökválasztást, nem vagyok sem ellene, sem mellette. A kérdést két síkon érdemes vizsgálni, az első sík a szűk alkotmányjogi kontextus – erről beszéltem az interjúban, a második a szélesebb értelmezési környezet. Az elsőt az előző írásomban kifejtettem, így térjünk rá a szélesebb értelmezésre.

A kiindulási alapunk az, hogy van egy tervrajzunk, melyet Alaptörvénynek nevezünk, és amely a parlamentáris demokrácia vázát fekteti le. Vagyis a legfőbb törvényhozó szerv az Országgyűlés, a végrehajtó hatalom a Kormány, a demokratikus működés és a nemzet egysége felett a köztársasági elnök őrködik és az igazságszolgáltatásért pedig a bíróságok felelnek. Ez a szerkezet szerepel a házunk tervrajzán, az Alaptörvényben. A tisztább megértés érdekében egészítsük ki annyival, hogy a Kormány a rendszerváltás óta a kormányfővel volt egyenlő. A valóságban azonban egészen más az épületünk. Az Országgyűlés már nem önálló törvényalkotó, mert a Kormány a vészhelyzeti intézkedésekkel elvette tőle a hatalmat, a köztársasági elnököt a 2/3-os többséggel a kormánypárt nevezi ki, és az igazságszolgáltatás élére is a kormánypárt állíthat elnököket. A kormányfő egyszemélyben uralhatja a végrehajtó hatalmat, vagyis a Kormányt, befolyással bírhat az államfőre és az igazságszolgáltatás egy részére úgy, hogy közben kiiktatta az egyetlen balanszot jelentő Országgyűlést. Végletesen leegyszerűsítve: létrejött a parlamentáris demokrácia jelmezébe öltöztetett elnöki jegyeket mutató berendezkedés [annak is fékek és ellensúlyok nélküli verziója].

Úgy gondolom, hogy akkor lenne értelme az államfő közvetlen megválasztásának, ha valós ellensúlya lehetne a kormányfőnek. De nyilván nem lesz. A rendszerváltó értelmiség annak idején nem modellezte [miért is tette volna] annak a lehetőségét, hogy a parlamenti demokrácia hogyan deformálódhat. A gyenge elnöki pozíciónak pedig köztudottan megvoltak az okai. Mindenki azzal számolt, hogy az Országgyűlés kellő ellensúlya lesz a Kormánynak, és nincs szükség az erős elnöki hatalomra. Azonban létrejött egy fékek nélküli „elnöki” hatalom, amit jelenleg semmilyen alkotmányos intézmény nem képes kontrollálni.

Nem véletlenül mondják szakmai körökben, hogy az alkotmányos berendezkedésünk, a parlamenti demokráciánk „romokban hever”, mivel ami a papíron van, nem azonos azzal, ami valójában létezik és működik. Ettől a ponttól kezdve értelmét veszti minden jogászkodás, érdemtelen beszélni arról, ami csak papíron, elméleti síkon létezik, és felesleges elgondolkodni az elmélet megváltoztatásán is, ha a gyakorlat teljesen mást mutat. Ha egy ház nem a tervek szerint épül fel, visszabontatják, ha egyezik a tervvel, jóváhagyják. Jogi szempontból a közvetlen elnökválasztás bevezetése egy explicit igény az új alkotmányozásra. Tudniillik, a jognak igazodnia kell az élethez és a valósághoz, le kell követnie azt, máskülönben értelmezhetetlenné válik.

Összességében azt gondolom, hogy a közvetlen elnökválasztás eszménye nem elvetendő, azonban az Alaptörvénnyel jelenleg ellentmondásba kerülne, a valósággal pedig frontálisan ütközne, mivel kormányfőelnökünk már van és eddig is volt.